You were my Destiny? (30. rész - Keserédes öröm) THE END

Megint a fojtogató ammónia szagra riadok fel, és arra, hogy gépek pittyegése veri ki az álmosságot a szememből. Az egyik oldalamon anya, a másikon Young Hak.

Az autó... neki ütközött a fáknak. Ezért vagyok itt.

Idegesen simítok végig a végtagjaimon, de pár lila fonton kívül nem találok semmit. Egy varratot tapintok ki a halántékomon, de sem géz, semmiféle kötés nincs a fejemen. Gyors munkát végeztek a dokik, nem mondom. Vagy ennyi ideig aludtam?

Úristen, hányadikát írunk? És Myung Hee hol van?

Na várjunk csak... Autóbalesetet szenvedünk, és Young Hak-on egy karcolás sincs!? Mi a fene?

Idegesen ülök fel az ágyon, mire Hak mocorogni kezd. A feje az ölemben van, csak a hátsóját támasztja a fehér, kórházi szék.

Gyéren elmosolyodok, ahogy végig simítok haján, aztán újra végig megyek minden emléken.

Valami nem stimmel.

Jézus, ez a szörnyű fejfájás. Oda kapom a kezem a forrás helyére, és masszírozni kezdem óvatosan. Az emlékeim kuszasága össze-vissza vágtat el mellettem, időt sem hagyva, hogy mindent elraktározzak.

Így már világos. Emlékezetkiesésem volt. De engem mégis az-az információ izgat, amit megtudtam Hak-ról és Hyosun-ról.

Szent szar. Ez nagyon durva. Féltestvérek. És még én agódtam miattunk, pedig nekünk semmilyen vérkötelékünk nincs...

Álljunk meg egy pillanatra! Azért vagyok itt, mert leestem a lépcsőről!? Istenem, ne. Csak a babának ne legyen semmi baja... Már csak ő maradt nekem Young Hak-ból.

Mint lélektelen bábú meredek magam elé, és tompán hallom, ahogy a doki ecseteli, hogy ment a műtét. Muszáj volt... el kellett venni tőlem a babát...

Young Hak érzelemmentes arccal ül mellettem, anyán idegesség látszik. Azóta már Myung Hee is bejött a kórházba, aki teljesen maga alatt van. Azt mondta, az ő hibája az egész. Mindketten felrohantak, hogy elkapjanak, de Myung Hee elhibázta. Hak fogott meg végül, de addigra már a hátam mögötti lépcsőfokon végeztem. Pont úgy estem, hogy a baba bánta. Bár az orvos azt mondta, ha a hátamra esek, akkor most talán már bénultan feküdnék az ágyamon.

- Elvégeztük a vizsgálatokat, de Mr. Park vére nem egyezett a babáéval.

- Tehát nem ő az apa? - kérdi anya halkan, és mindenki rám néz. Young Hak kitágult szemekkel néz rám, fájdalom csillog a szemeiben és szánalom.

- Hazudtam nektek. - felelem, és rándítok egyet a vállamon. - Most már úgyis mindegy, nem?

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdi Mr. Choi, és egyből a maga elé bámuló fiára kapja a tekintetét. - Még ha a fiamtól is volt...

- Mi? - kérdi anya, és a vőlegényére tekint.

- Anya, sajnálom. - mondom én.

- Bocsáss meg. - szólal meg Young Hak, és én kitágult szemekkel pillantok felé. Megragadja a kezem, és a szája elé emeli. Ajkai súrolják bütykeimet, és végül valami meleget érzek meg rácsöppenni a kézfejemre. - Mindenről én tehetek. - pillant fel. Elfog a félelem, ahogy sírni látom. Úristen, még sosem láttam könnyeket hullatni. Még a temetőben is tartotta magát.

Összeszorul a torkom a látványára, és gondolkodás nélkül előre lendülök, hogy kitépve a kezem ujjai közül, magamhoz szorítsam. Talán még soha nem láttam ilyen elveszettnek, mint most.

A feje búbjára nyomok egy puszit, és simogatom a hátát. Mint egy elveszett kisfiú - zokog a vállamon - és nekem megszakad a szívem.

Én sikeresen elfojtom feltörekvő sós cseppjeimet, és őt próbálom nyugtatgatni.

- Nem te tehetsz róla. - motyogom halkan. - Minden rendben van. Hallod, Young Hak? Nincsen semmi baj.

Eltol magától és a homlokomnak dönti a fejét, szemei csukva vannak.

- Mi akkor... magatokra hagyunk titeket, hogy beszélni tudjatok. - szólal meg halkan Myung Hee, és anya felkel a székről. Mr. Choi a dokit is kitolja maga előtt, majd anya távozik utoljára, és becsukja az ajtót maga mögött.

- Úgy sajnálom. Olyan marha voltam. - jelenik meg ajkain egy savanyú mosoly, és feltárja lélektükreit. Olvadt csokoládé folyamként csillognak, és én már akkor elveszek. - Hagytalak elmenni. Hagytalak, mert azt hittem nekem Hyosun mellett a helyem. Pedig valójában ő... Jézusom, még kimondani is nehéz.

- Nem kell erőltetned. Tudom. - simítok végig arcán kezeimmel, és végül a füle mellett markolok bele a barna fürtökbe.

- Szavakba sem lehet önteni, hogy mennyire szenvedtem. Szükségem lett volna rád, de meggátolt a büszkeség. Még ekkora hülyét, mint én. Pedig... az én babámat hordtad a szíved alatt. És én nem tudtam olvasni a jelekből. Miért mondtad, azt, hogy Tae Joo-é? - kérdi keserűen.

- Hogy ne szánalomból maradj velem. - motyogom színtelen hangon.

- Soha nem tennék ilyet. - hunyja le szemeit egy pillanatra. - Boldog lettem volna. Jézusom, felhőtlenül boldog... Hát nem érted, hogy milyen fontos vagy nekem? - szorítja meg arcomat nagy kezeivel mindkét oldalról. - Te hoztál ki a fényre. És mikor elhagytál... teljesen elvesztem.

- Nem akartam, hogy szenvedj. Én csak... önzően magamat védtem.

- Nem vagy önző. Ne mondj ilyet. Mindenedet nekem adtad, én pedig csak későn éreztem meg a súlyát.

- De igen, az vagyok Young Hak. Amint túl közel kerültem a tűzhöz, eltaszítottalak magamtól.

- Mondjuk Tae Joo-t bevonni övön alúli ütés volt. De azt hittem azért tetted, mert szereted, és vele akarsz lenni. Ő nem olyan elcseszett ember, mint én. Karácsonykor boldognak láttalak, és akkor végképp bele törődtem, hogy elveszítettelek.

- Az csak a látszat volt, Young Hak. Soha nem voltam rosszabbul, mint akkor... De nem akarok bele menni a részletekbe. Tae Joo nekem csak egy nagyon jó barát. Nevetséges, de olyan, mintha nem te, hanem ő lenne a bátyám.

- Van benne valami.

- Ő nagyon sokat jelent nekem, Young Hak. Ezzel meg kell barátkoznod. Ott volt velem, amikor a legjobban el voltam veszve. Sokkal tartozom neki, nagyon sokkal, amit egy élet alatt is nehéz visszafizetni.

- Szóval én és Tae Joo puszi pajtások leszünk. - nyög fel, de azért elneveti magát.

- Örülnék neki.

- Tehát nem taszítasz el magadtól újra? Azt hittem, hogy a baba miatt ezt fogod tenni...

- Young Hak. Ha te és én... ha együtt maradunk, akkor annyi gyerekünk lehet, amennyit csak szeretnénk. - motyogom a szájához közel.

- Velem maradsz? - meglepődöttség hallatszik ki a hangjából. - Nem mész el?

- Nem. Itt maradok, veled. - felelem, és mélyen bele nézek szemeibe. Olyan árnyalatát veszi fel a barnának szemei, amilyennek még soha nem láttam.

- Ó, Hyerin. - nyalából át kezével, és rátapasztja nedves ajkait az enyémekre. Olyan gyengéden kóstolgatja számat, ahogy eddig még soha. Kiérződik csókjából a kétségbeesés, az, hogy szüksége van rám. A szívem szétolvad mellkasomban, és amikor újra összeforr, olyan, mint új korában.

Betör számba nyelvével is, és egy lágy keringőre hívja az én ízlelő szervemet. Beletúrok még jobban a hajába, ő pedig nagy karjaival az ágy szélére húz. Amikor elváll ajkaimtól, és kinyitja szemeit, a boldogság látszik csillogni bennük. Hirtelen felkap a karjaiba, és úgy szorít magához, majd megpördül velem. Puszikkal lepi el az arcomat, szorítása egyre csak erősödik a hátamon.

- Ha tehetném, itt és most a magamévá tennélek. - mormogja a számba, amitől olyan színt vesz fel az arcom, mint a lenyugvó nap. - De mivel hangosak lennénk, majd megteszem, ha kijössz a kórházból. - kezd el kuncogni édesen, amitől én is elmosolyodom.

- Inkább kezdjük a nehezebbel. - szólalok meg pár perc szemezés után. - Be kell adagolnunk a feljebb valóknak...

- Nyugodj meg. Nekem ne menne? Nézz rám. Choi Young Hak vagyok, a két lábon járó győzelem.

- Hú, de magabiztos valaki... - vigyorodom el. - Az én egoista, szeszélyes szerelmem.

- Mondott valamit, Miss Makacsság? - villantja ki szép fogsorát, amitől úgy érzem, hogy megnyertem a főnyereményt. 

Három napja engedtek ki a kórházból. Azt hiszem ez a 72 óra áll az első helyen életem legjobb pillanatai közt.

Myung Hee először fura szemmel nézte, mint szeretjük egymást Young Hak-kal, de végül belátta, hogy se engem, se a kicsi fiát nem látta még ilyen felhőtlenül boldognak. Anya volt a könnyebb eset, ő egy nap után beadta a derekát, sőt már szövögette a terveket, hogy mikor legyen az esküvőnk megtartva.

Csak nevetni tudok az egészen, bár mindketten tudjuk Hak-al, hogy ez rohadt korai lenne.

Ő meg aztán... szinte a tenyerén hordoz, annyira elhalmoz a szeretetével, hogy elhinni is nehéz. A sok rossz után szinte hihetetlen ez a cseppnyi jó.

You were my Destiny? (29. rész - Fájdalmas igazság)

Egy hét telt el, és megint költözködésre adtam a fejemet. Pár holmim még anyáék házában van, de a nagy része már át lett hurcolva Tae Joo-hoz.

Furcsa, mert én jelenleg egy ölelésen, és egy kézszorításon többre nem vagyok képes vele szemben. Viszont ő marhára megértő lehet, mert ez nem zavarja.

Ma voltam dokinál. Ma a nőgyógyásznál, tegnap a kontrollra mentem el. A pszichiáterrel is tartom a kapcsolatot, de a múlt heti nagy kirohanás óta az agyam olyan mint egy kietlen sivatag. Hiába öntözik, nem terem ott takarmány. Kéne valami... valami, ami újra felrázza a Tárházam. Nem akarok semmi szarba keveredni, nem hiszem, hogy ez kell hozzá. Szerintem a csapjunk-a-fejére módszer sem válna itt be. Legutóbb elég volt Young Hak... csókja. Hát... több emlékért nem fogom lesmárolni újra a mostohabátyám. Nem hiszem, hogy rajongana az ötletért.

Bár ha jól rémlik, akkor is ő kapott le engem, és nem fordítva. Én csak kezdeményeztem.

Vagy Tae Joo-val kéne intenzív nyálcserét folytatnom? Az segítene?

Ki tudja.

Igazából nagyon dögös pasi. Keresve sem találok még egy ilyen srácot, mint ő. Kedves, okos, gondoskodó, gyengéd és megbízható. Hogy a gazdagságát és a küllemét ne is említsem. Anélkül is főnyeremény.

Ezen tanakodtam, ahogy a Choi villa felé tartottam. Megígértem anyának, hogy leadom a drótot a babával kapcsolatban. A tizedik hétben járok, és úgy tűnik, minden rendben van vele. Szépen fejlődik.

A doki azt mondta, csak a negyedik hónap után lehet a nemét megállapítani. Az még messze van.  És nem is biztos, hogy tudni akarom. Lehet még magamnak is meglepetésnek szánom.

Tae Joo egyik limójával érkeztem a házhoz, ami a távollétem alatt sem változott egy centijében sem. Igazából nem semmi ilyen járművön vitetni a seggemet. Mint valami nagymenő üzletasszony.

Kiléptem a kocsiból, aminek az ajtaját a sofőr tartotta ki, és fellépdeltem a kőlépcső fokain.

Benyitottam a nehéz kétajtós épületbe, és leintettem a komornyikot, aki a kabátomért nyúlt. Felesleges, egy öt percnél tovább úgysem maradok.

Azért a kesztyűimet lehúztam a kezeimről, és felbaktattam a Myung Hee-vel közös szobájukhoz. Mikor nem találtam ott, akkor szóltam az egyik szobalánynak, hogy őt keresem.

- Ó, egy negyed órája ment el. Pár órán belül haza ér. Meg szeretné várni? Vagy szóljak, hogy kereste?

- Nem köszönöm. Myung Hee itt van igaz? - fordulok még hátra, ahogy el indulok le a lépcsőn. Ő mosolyogva bólint, így az utamat a dolgozó szobája felé veszem. Amikor oda érek, akkor kopogni szándékozok, de beszélgetés üti meg a fülemet.

Kíváncsi természetemhez híven pedig csöndben maradok, és rátapasztom a fülem az ajtóra. Tudom, hogy rossz szokás, de már kislány korom óta ezt csinálom. Megrészegített a tudat, hogy olyan információkhoz juthatok ez által, amik titkosak.

- Szóval, miért hívtál ide minket, apa? - Ezer közöl is felismerném ezt a hangot. Young Hak. Egyből bevillan, hogy egy menő sportkocsi állt még a háznál. Szóval akkor az az övé. Jó verda, nem mondom. Még Tae Joo négykerekűjét is veri.

DE várjunk. Minket!?

- Fontos dologról kell veletek beszélnem. Minél előbb. Nehéz erről még magamnak is beszélnem, de muszáj... Ez nem játék. - komorrá válik a hangja.

- Miről van szó? - komolyodik el Young Hak hangja is. Egy nő idegesen köszörüli meg a torkát halkan. Szóval a barátnőjével érkezett. Így már minden világos.

- Tudod, fiam, anyádat Hyosun szülei révén ismertem meg.

- Tényleg? Ezt sosem mesélted.

- Igen. Az ő barátjuk volt, mi pedig egymásba habarodtunk, már első látásra. Nem tudtam róla semmit, de nem érdekelt. Pár hónapon belül elvettem. Most már megértem, hogy miért volt olyan bensőséges és bizalmas viszonyuk a szüleiteknek.

- Jó barátok voltak, ennyi az egész. - kotyogja közbe Hyosun. A hangját hallva, kitágulnak a szemeim. Ő volt az a lány. Az álmomban. Megint hasogatni kezd a fejem. Kezdődik...

- Bár csak ennyi lenne, Hyosun... - motyogja halkan, alig hallom a szavait. - De nem. - nevet fel keserűen. - Tegnap találkoztam anyáddal. És mikor meséltem, hogy együtt vagytok, szinte letámadott. Nem viccelek. Azt mondta, azonnal állítsalak le titeket.

- Miért? - rökönyödik meg a lány hangja.

- Mit mondott neked Soon Ma? - kérdi Young Hak kimért hangon. Ő inkább ideges, mint csüggedt.

- Előbb én kérdezek. Lefeküdtetek? - Myung Hee hangja frusztrált. Olyan, mint a múlt héten, amikor Young Hak itt járt.

- Nem. - feleli Hak. - Egy csóknál több nem történt. De miért fontos ez?

Nagyot dobban a szívem a csók szó hallatára, és érthetetlen okból fájdalmat kelt bennem. 

- Hál' Istennek. - motyogja Mr. Choi. - Amit most elmondok, ez köztünk marad. Jae Sung sem tudhatja meg. Vagy Hyerin. Szépen megbeszélitek a dolgaitokat, és barátokként folytatjátok a kapcsolatotokat.

- Miért is? - kérdi a lány ellenszenves hangon.

- Soon Ma elmesélte, hogy még régen, Hyosun születése előtt hiába próbálkoztak, sosem jött össze a baba. Másfél év után kezdték fel adni a reményt, amikor az orvosuk azt ajánlotta, keressenek fel egy béranyát.

- Ne mond, hogy...

- Ez anyád volt, fiam. Szegény családból származott, az apja molesztálta, és szüksége volt a pénzre, hogy eltünhessen.

- Szóval... - kezdi Young Hak, de végül elhallgat.

- Féltestvérek vagytok. - sóhajt Myung Hee. Nekem kitágulnak a szemeim, és csak bámulok magam elé. Testvérek...

 ~ Érts meg, hogy nem lehet! - gyűlnek könnyek szemembe. Akárhányszor eltaszítom magamtól, olyan, mintha a szívemet tépnék ki. De ez egyszerűen lehetetlen! - Én a húgod vagyok... de hiába győzködöm magam nem megy... Ezért kérlek, tartsd magad távol tőlem. Kérlek ne gyötörj. ~

~ ... az ő szülei és az enyémek már régen kőbe vésték a jövőnket. A mi életünk együtt fogja kezdetét venni, amikor mindketten nagykorúak leszünk, és letesszük eskünket Isten színe előtt. ~

- Az nem lehet! - emeli fel a hangját Hyosun. - Anya mindig azt mondta, hogy egész életemen át gondoskodni fog rólam Young Hak!

- Így igaz. Mert féltestvérek vagytok. Ezt akkor akarták elmondani nektek, amikor nagykorúak lesztek.

- Szóval, akkor nem is volt szó házasságról? - nevet fel gúnyosan Young Hak.

- Mi? Dehogyis. - feleli Myung Hee. - Anyád azért volt olyan gondoskodó Hyosun-nal már kiskora óta, mert próbálta neki is megadni a szeretetét. Még ha nem is tudta sajátjaként nevelni. Nekem pedig nem árulták el. Anyád félt, ha megtudom, el fogom hagyni.

- Bár előbb kiderült volna... - motyogja halkan Young Hak.

- Nem hitték, hogy az évek során egymásba fogtok gabalyodni. Ezért értesített Soon Ma, hogy mi hamarabb véget vessen ennek az egésznek. Nehogy vérfertőződésbe torkolljon.

Pillanatokon belül arra leszek figyelmes, hogy levegő után kapkodok. Újabb emlékképek tódulnak a fejembe, és egyre jobban kezd összeállni minden.

Young Hak a mostohabátyám. Lefeküdtünk... másnap érkezett Hyosun. Emlékszem, hogy milyen féltékeny voltam rá. És arra is, hogy Hak milyen édes volt.

Remegő lábaimmal elbotorkálok ki az előtérbe, és lerogyok a lépcsőre. A kezembe temetem az arcomat, és hagyom, hogy a képek sokasága a helyükre kerüljön.

Tae Joo háza a tó mellett... ahol jelenleg is lakom.

Beleestem a vízbe. Halálosan félek a mély víztől. Young Hak pofán röhögött, mert csak a mellemig ért a víz. Mosolyt csal az arcomra az emlék, de a kínok közepette néhány könnycsepp is kicsordul a szememből. Erőtlenül dőlök a korlátnak, megint kezd elhagyni az erőm. Ágy... ágyra vágyom.

Le kell feküdnöm. Erőt veszek magamon, és felnyomom magam a korlátnak dőlve. Léptek ütik meg a fülem, tudom, hogy Young Hak-ék közelednek. Fel kell... érnem addig az emeletre, míg ide érnek.

Ólomként nehezedik most rám a prémes kabát, így ledobom magamról, és átlépek két lépcsőfokot.

- Hyerin? - hallom meg a nevem az ő szájából. Újabb fokok következnek, és már a felénél járok a lépcsőnek. - Baj van? - hallom közeledni a lépcső felé. Kitágult szemekkel hátra pillantok, így szembesülök Myung Hee értetlen tekintetével, Hyosun gyilkos pillantásával, és az Ő elragadó szempárjával. Egy nagyot nyelek, és próbálok színt vinni a hangomba.

- Le kell... pihennem.

- Rosszul vagy? - indul el felém a lépcsőn.

- Szörnyen fáj a fejem. - lépek egy szinttel feljebb. Ahogy ő közeledik, én úgy menekülök. - Úristen. - kapok a fejemhez. - Nem védekeztünk. - nyögök fel és kinyitom a szemem. Ő kitágult szemekkel néz, akárcsak a többiek. Lecsukódnak a szemeim, és a sötétség ólomként nehezedik rám. Érzem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, és zuhanok. Az utolsó pillanatban hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja, és érzem, ahogy nagy elemi erővel csapódik a csípőm a kőlépcsőnek.

You were my Destiny? (28. rész - Ismerős ismeretlenek)

Puha, vastag takaró öleli át a testemet, és erős karokat érzek a derekam köré feszülni. Hangos szuszogás üti meg a fülem, ahogy fészkelődni kezdek. Kinyitom a szemeim, de nem látok mást, csak sötétséget. Az egyetlen fényforrás felé kapom a fejem, amit az erkélyajtón keresztül beszűrődő holdfény biztosít. A órára pillantok az éjjeliszekrényen, ami negyed négyet mutat.

Nagyokat pislogva próbálok emlékezni rá, miként kerültem ágyba. Kíváncsivá tesz, ki ölel ilyen jóleső gyengédséggel, így a másik oldalra fordítom a fejem.

A levegő bennreked a tüdőmben, ahogy a a gyér fényhez hozzá szokik a szemem, és körvonalazódik előttem egy gyönyörű arc.

Mosolyt csal az arcomra védtelen, nyugodt lénye. Ahogy jobban kutatok valami emlék után, megrohamoznak arcok, képek, hangok.

Újra hasogatni kezd a fejem, de ez fel sem ér ahhoz a fájdalomhoz, amit a szívemben érzek. A tárházam egy iratszekrénye megtöltődött adatokkal. Még mindig nem tudok mindent erről a férfiről, de a töredékek alapján tudom; sőt érzem, hogy nagyon szerettem.

Vagy talán még jelenleg is ezt érzem. Torkom összeszorul, ahogy megérintem puha arcát, könnyeket csal ki belőlem egyetlen rezdülése. Halkan mormog álmában, de érteni azt nem lehet, hogy mit. Egy angyali mosoly kúszik arcára, amitől magam is elvigyorodom.

Nagyot sóhajtok, ahogy gondolatban újra játszom a délután eseményeit. Ahogy megrohamoztak az emlékek. És végre úgy érzem, egy darabot visszaszereztem magamból.

Tudom ki ez a férfi mellettem, és minden idegszálam azért imádkozik, hogy velem maradjon. Érzem, ha elhagy, az a pusztulásomhoz vezet. Szívem nagyot dobban. Úgy érzem, a közelmúltban ez megtörténhetett már.

Könnyek fojtogatják a torkom, de azért még jobban hozzá bújok, és belefúrom fejem vállai közé. Ő álmában a nevemet motyogja, és erősödik rajtam a szorítása.

Sós cseppjeimet kiadva magamból nyom el végül az álom, abban reménykedve, ha újra felébredek, nem kell a kihűlt helyét találnom.

Mocorgásra leszek figyelmes, majd arra, hogy a meleget adó karok lecsúsznak rólam. Azonnal eltűnik az álmosság szikrája is a szememből, és a kéz után nyúlok.

- Ne. - nyögök fel, és kinyitom a szemeimet. Young Hak keserű mosollyal az arcán húzza ki a szorításból a kezeit, és feláll az ágyról. Ijedten ülök fel, és próbálom lerugdosni magamról a takarót. - Young Hak. - suttogom a nevét, de ő csak kinyitja az ajtót, majd utoljára visszatekint rám.

- Sajnálom. - csak ennyit mond, és máris csukódik az ajtó. Bágyadtan bámulok magam elé, és próbálom összeszedni a darabokban heverő szívemet.

Most, hogy itt volt velem, az álom valóságosabb lett, mint eddig bármikor.

Egy nagy házban voltunk, a fiú - Yuu - állt mellettem, akiről már szintén rémlett valami. Sok ember volt még ott, és Ő. Egy lánnyal az oldalán. Keserű ízt éreztem a számban, ahogy láttam őket együtt. Úgy éreztem, a vetélytársam. Úgy éreztem ők egy pár, és én csak kívülállóként szemlélem az eseményeket. Nem a lány, hanem én vagyok a betolakodó.

Elszomorít ez a gondolat, és az álmomat újra meg újra lepörgetve azon kattog az agyam, vajon erre értette-e Young Hak, hogy sajnálja.

Mi másra érthette volna? Mi történt még köztünk?

Erről beszélnem kell Dr. Jones-szal. Talán, ha ő segít, akkor kitölthetjük a fennmaradt réseket. Kell valami összeköttetés az emlékek között, mert így még mindig homályos az egész. Olyan, mint egy puzzle. Néhány darab már össze van rakva, de nagy foltokban hiányoznak darabok, így nem teljes a kép.

Másnap anya látogatóba hívta Tae Joo-t. Nem tudtam, mire számítsak. A lelkiismeretem bőszen ellenkezett az ellen, hogy beszéljek vele. Belső énem utálkozva ingatta a fejét, és úgy bámult rám, mint egy körözött gyilkosra.

Valahogy legbelül éreztem, hogy nem ő az apja a babámnak. Nem tudok rá magyarázatot találni, egyszerűen csak ezt sugallta a Tárházam.

A sminkes asztalom előtt ültem, és a hajamat keféltem ki, ahogy a tükörképemmel szemeztem. Megnőtt a hajam május óta, már beteríti a hátam háromnegyedét. De úgy éreztem, valami más is változott rajtam. Vagy bennem.

Már nem az a lány voltam, mint egykor. Úgy láttam magam, mint egy drogost, aki bűnös mélységekbe merült. Egy piáról leszokó alkoholistát, aki távol tartja magát a kísértéstől.

Furcsa hasonlat, de meg voltam róla győzödve, hogy minden szempontból igaz rám.

Mert nekem Young Hak volt a kábítószerem. Szükségem volt rá, mint a drogra.

Bezzeg ő... neki már van valakije. Nevetséges vagyok...

Tae Joo olyan üzletemberesre vette a figurát, amikor ma felkelt, és felöltözött. Meglazította a nyakkendőjét, ahogy velem szemben ült a bőrfotelben. Anya a balomon, Myung Hee ismét állva. Úgy tűnt, ha ideges, nem bír egy helyben maradni.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan ide tudtál jönni, Tae Joo. - mondta Mr. Choi metsző éllel a hangjában, és minden rezdülését elraktározta magában.

- Te kérted, így hát jöttem. - felelte reszelős hangon, és újra rám emelte a tekintetét. Szemeiben megkönnyebbülés és értetlenség csillogott.

- Tudsz Hyerin autóbalesetéről, nemde? - kérdi túlzottan lágy hangon a férfi.

- Igen. Jae Sung értesített aznap róla. - feleli, és most az övé minden figyelme. Nem néz tovább engem.

- A fiam... - ekkor megtorpan Myung Hee, és ő is lazít a nyekkendőjén. - Young Hak azt mondta, hogy téged ment meglátogatni a céghez.

- Igen, az asszisztensem szólt róla, hogy keresett.

- Valami fontosat akart mondani neked. Amit végül a balesetet megelőzően a fiamnak árult el.

- Mi lenne az? - vonja össze kérdőn a szemöldökét, és vékony vonallá préselődik össze a szája. Én közben magam elé révedve harapdálom az ajkamat. Úgy érzem, fölöslegesen teszem ki ezt a férfit ennek a kihallgatósdinak.

- Hyerin terhes. - nyög fel Mr. Choi idegesen.

- Tényleg? - fordul felém, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, ami valódi örömöt mutat, bármily csekélyet is. - Gratulálok.

- Én is neked. - horkant fel Myung Hee. - Mikor akartad elmondani, hogy együtt vagytok?

- Mi? - kérdi a férfi, és elmélyülnek a ráncok a szeme körül. Olyan fiatal... most mégis túl komoly, ez öregíti meg kiegyensúlyozott vonásait. - Mi, együtt? - néz rám, én pedig üveges tekintettel bámulok rá vissza. Bár tudnám, hogy mi a teljes igazság.

- Hyerin azt mondta, tőled van a baba. - szólal meg anyám is halkan. Én kétségbeesetten bámulok az előttem ülő férfira, akinek néhány perc hallgatás után elsimul az arca, és megköszörüli a torkát.

- Igen, tőlem van. - feleli, és Myung Hee-re néz, akinek kitágulnak a szemei, de látszik rajta, hogy megkönnyebbül.

- Miért nem árultátok el? - kérdi anyám fojtott hangon. Ránézek, de ahelyett, hogy sírni látnám, meggyötört arcán a boldogság halvány nyelei látszanak.

- Ez bonyolult. - kulcsolja össze Tae Joo a kezeit, és rám pillant. Tőlem vár valami magyarázatot. De azon kívül, ami felrémlett tegnap, és amit Dr. Jones mesélt róla, még mindig nem tudom ki is ő nekem valójában. Lehet tényleg tőle van a gyerek. De akkor miért csak a Young Hak-kal közös emlékek rémlenek fel?

Lehet, hogy az nagyobb kárt okozott bennem. Talán ezért. Tae Joo-val pedig boldog voltam. Mindig azt mondják, hogy ha minden rendben van, az megszokottá válik, ha valami elromlik, akkor az tűnik csak fel az embernek.

- És mi a tervetek? - kérdi Myung Hee, és leül mellém a kanapéra. - Szeretnétek megtartani a babát?

- Ez Hyerin-nen múlik. - feleli Tae Joo, és ujjait kezdi el tördelni. Kérdőn néz rám, kitágult orrlyukain át szippantja magába az éltető oxigént.   

- Hyerin? - pillant rám Mr. Choi, és megszorítja a kezemet. - Nem számít az iskola, ha azért inogtál meg. Ha szeretnéd megtartani, akkor mi mindenben támogatunk téged.

- Nem tudom. - felelem halkan. - Olyan hírtelen jött minden. Szeretném egyedül átgondolni a dolgokat. És szeretnék Dr. Jones-szal is beszélni a nemrégiben előkerült emlékeimről.

- Azért lettél tegnap rosszul? - kérdi anya, és a másik kezemet ő ragadja meg.

- Igen.

- Mennyit nyertél vissza az emlékezetedből? - válik izgatottá szülőm hangja.

- Nem sokat. Csak töredékeket. Rád - pillantok ekkor Tae Joo-ra - halványan már emlékszem. Aztán... Soo Mint a barátnőmet is láttam... És egy fiút, Ishikawa Yuu-t.

- Ez nagyszerű! - mosolyodik el Mr. Choi. - Rám is emlékszem már?

- Nem... - motyogom halkan. - Amikor épp kezdett minden visszatérni, akkor elájultam.

- Igen. Young Hak vitt fel a szobádba. Annyira magadhoz szorítottad... nem akartad elengedni, szívem. - mondja anya. - Ott maradt veled. Ma reggel ment el.

- Tudom. - sóhajtom. - Szeretem őt. - felelem halkan. - Ezt biztosan tudom.

- Persze, hogy szereted. - mosolyodik el anya. - Hisz a testvéred. Ez természetes.

- Persze... A mostohabátyám.

Tae Joo feljött velem a szobámba, és beszélgetett velem mindenről. Kíváncsi volt, hogy mi mindenre emlékszem. Ahogy vele voltam, a vele kapcsolatos emlékeim is a helyére kezdtek billenni. Talán csak ennyi kell. Ha azokkal vagyok, akiket elfelejtettem, akkor hamarosan a Tárházam újra teljes lesz.

- Jó lenne, ha tényleg emlékeznél. Akkor megbeszélhetném veled a dolgokat. - motyogja, ahogy a képeimet birizgálja a polcokon a falon. - Persze, nehogy félre érts. Számomra nagyon fontos vagy, Hyerin. És ha meg akarod tartani a babát, akkor mindenben segíteni fogok. Sajátomként fogom felnevelni.

- Miért? - lepődök meg. - Nem tőled van?

- Ez... bonyolult. - mosolyodik el keserűen. - Majd mindent megértesz. Akármi is lesz, én elfogadom a döntésed. Szeretnél visszaköltözni hozzám? - kérdi, amint az ágyam felé igyekszik.

Körbe nézek a nagy helyiségen, és valahogy fojtogatónak érzem itt a légkört.

- Az én apartmanom jobban tetszett. - mosolyodik el gyéren. - Nem ilyen nagy, mint ez. Csak két emeletes, de elég tágas egy gyereknek. Vagy kettőnek. Még talán háromnak is. - tárja ki a kezét, ahogy leül az ágyra, én pedig készségesen bújok hozzá. Olyan gyengéden ölel át, hogy megnyugszom. Biztonságban érzem magam a karjai közt.

Itt már nem érhet baj. Se engem, se a picit.

Eldöntöttem. Úgy érzem, nem vagyok képes megtenni.

Megtartom.

És boldog leszek. Még így, hiányzó emlékekkel is. Nem fog meggátolni benne, hogy teljes életet éljek. 

Ezzel a férfival biztos boldog leszek. Nem érzek iránta gyengéd érzelmeket. Még. De ez változhat. És úgy érzem, neki tényleg fontos vagyok. A karjai közt úgy érzem, mintha haza találtam volna.

Nem érzem a sajgó ürességet, a szívem megtépázva bár; de egyben van. És még szeretni képes.